Maki egy jelenség Magyarországon. Nem azért, mert kevés japán simul bele ilyen könnyedén Budapest életébe, hanem mert ő sokkal több, mint egy japán feleség. Egyre többen ismerik a nevét és Makifood nevű főzőiskoláját. És mi láttuk is, milyen, amikor főz. Közben olyan tempóban zajlik körülötte az élet − hancúrozik a kisfia, Ezra, üldözi őt a babysitter, és fel-felbukkan a férje, Bandi −, hogy a mennyei ebéd úgy készül el, mintha magától állt volna össze. Pedig közben Maki az életét is elmesélte.

MAKInyito

I. GYÖKEREK    Japánban születtem, Tokióban, Hirota Maki néven. A szüleim nem a hagyományos japán családmodellt folytatták, anyukám például dolgozott, a saját ruháit árulta egy butikban. Mivel ez sok idejét elvette, a hétköznapokra beadott egy háromgyerekes halászcsaládhoz, hogy ők gondozzanak. Velük szemben élt apám egy külön házban. Hétvégénként értem jött az anyukám és hazavitt, akkor együtt voltunk. Így telt életem első három éve, de nem sok emlékem maradt róla. Emlékszem, hogy nagyobb gyerekekkel laktam együtt hét közben, de arra nem, milyen kevés időt töltöttem a szüleimmel. Anyám és apám valójában egy se veled-se nélküled kapcsolatban éltek. Egyszer el is váltak, de pár hónapra rá újra összejöttek, és akkor együtt elköltöztünk egy másik japán városba. Még négy évig éltünk ott, majd a szüleim végleg elváltak. Aztán anyám újra férjhez ment egy amerikai férfihoz, akit Roger Stevensonnak hívnak. Tőle kaptam a nevem, mert adoptált. Két évig éltünk még Japánban, aztán átköltöztünk Amerikába, és 12 éven át Texasban éltem. 24 évesen jöttem először Magyarországra, de akkor még csak látogatóba Bandihoz, aki ma már a férjem.

maki2

II. SZERELEM    Bandival egy közös barátunk születésnapi buliján ismerkedtem meg. Mivel hamarabb végzett az egyetemen, hazajött Magyarországra, nekem viszont még hátra volt egy szemeszterem. Körülbelül fél évig távkapcsolatban éltünk – egy olyan korban, amikor még alig volt internet, e-mailezni csak az egyetemről tudtunk, mobiltelefon pedig egyáltalán nem létezett. Minden nap elzarándokoltam az egyetem számítástechnika termébe, vagy amikor volt rá pénzünk, hívtuk egymást telefonon. Így éltük túl valahogy.

Én cselló szakra jártam, és zenész szerettem volna lenni. A diploma megszerzése után kaptam is egy állásajánlatot Kolumbiába – az első csellós mellett ülhettem volna a zenekarban. Fel is mondtam az iskolában, ahol az egyetem mellett tanítottam,összecsomagoltam, elajándékoztam a bútoraimat, és úgy volt, hogy júliusban költözöm. Aztán egy vasárnap kezembe került egy újság, benne egy kétoldalas cikk a kolumbiai drogkartellről. Elolvastam, és azt mondtam magamban: Hú! Lehet, hogy nem a legjobb ötlet odaköltözni. Hiába beszéltem már meg mindent a zenekarvezetővel, hiába ajánlotta egy tanárom az egyetemről meleg szívvel, rájöttem, hogy Kolumbia veszélyes hely. Eszembe jutott, mit válaszolt a zenekarvezető, amikor megkérdeztem tőle telefonon, hogyan jutok majd a csellómmal a próbaterembe. Azt mondta, buszra ne szálljak, mert az húzós, inkább taxival közlekedjek. Akkor fel sem tűnt, milyen furcsa tanács. Egyke vagyok, gondolnom kellett arra is, mit élne át az anyukám, ha bajom esne, ezért az utolsó percben visszaléptem az állástól. Mivel ez az indulás előtti utolsó pillanatban történt, már nem tudtam visszajelentkezni az egyetemre Phd-zni, már nem volt lakásom, se munkám, a szüleimhez pedig nem akartam visszaköltözni. Akkor Bandi felajánlotta, hogy amíg eszembe jut, mihez kezdjek magammal, jöjjek hozzá Budapestre. Júniusban érkeztem, volt egy szuper nyarunk, és csak októbertől kezdtem el kicsit türelmetlenkedni. Hűvösebb lett az idő, megváltozott a város hangulata, és novemberre a pénzem is elfogyott. Végül hazamentem Amerikába, és újra dolgozni kezdtem. Aztán évekig így éltem: otthon dolgoztam fél évet, itt ellógtam fél évet. Mivel Magyarország akkor még nem volt EU-tag, nehéz volt mindig vízumot szerezni. A harmadik évben azt mondtam Bandinak: “Figyelj csak, döntenünk kell. Így se a munkát, se a kapcsolatot nem lehet komolyan csinálni.’ Úgyhogy Bandi megkérte a kezem, és összeházasodtunk. Az volt a tervünk, hogy Magyarországon maradunk egy ideig, dolgozunk, spórolunk, és ha összejön a megfelelő mennyiségű pénz, újra kimegyünk Amerikába. Bandi is, én is valami mást akartunk már tanulni. Én valami étellel kapcsolatos tudományt (food studiest), amit itt nem tanítanak, Bandi pedig elektronikus könyv- és újságkiadást. 

Három évig dolgoztunk keményen, hogy újra kint tanulhassunk. Én angolt tanítottam, Bandi az RTL-ben dolgozott. A fél fizetésünket rögtön betettük a bankba, hogy egy évig meg tudjunk élni Amerikában, és a tandíjat is ki tudjuk fizetni. Nagyon szívós takarékoskodás volt. Amikor a barátaink síelni mentek, mi egymásra néztünk, és azt kérdeztük: ‘Síelni akarunk most, vagy inkább Amerikában tanulni még egy évet?’ És azt feleltük: ‘Vissza akarunk menni a suliba.’ Így aztán nem nyaraltunk, nem síeltünk, és amikor a három év letelt, még az autónkat is eladtuk.

maki3

III. ÉTEL, ITAL, NEW YORK    Végül mindketten New Yorkban találtunk magunknak iskolát, és kimentünk a kutyánkkal hármasban. Brooklynban béreltünk egy garzont. Az összes bútorunk egy asztalból, egy szekrényből, egy íróasztalból és egy matracból állt. Nagyon jó volt! Így kezdtük. Bandi nappal dolgozott, este az NYU-ra járt. Én pedig a NATURAL GOURMET INSTITUTE-ban tanultam, és szakmai gyakorlat helyett szintén rendes munkahelyet szereztem, hogy pénzt keressek. A NAGO-ban helyezkedtem el, ami egy elég menő étteremlánc volt akkor, japán fúziós konyhát vitt. A friss halat japán kistermelőktől szállították hozzánk, és én 12 japán mesterszakács mellett dolgoztam. De számomra nem is az volt a fontos, hogy japán konyhát találjak, hanem hogy olyat, ahol minőségi alapanyagokat használnak.

Három éve dolgoztunk Bandival New Yorkban, amikor elkezdtünk azon tanakodni, szeretnénk-e már gyereket. Kiszámoltuk, mennyibe kerülne családot alapítani ott – mennyi lenne egy nagyobb lakás bérleti díja, a babysitter, az iskola, óvoda, stb. Kiderült, hogy az én fizetésem egy az egyben elmenne babysitterre. Azért dolgoztam volna, hogy valaki más nevelje a gyerekemet. És én nagyon sokat dolgoztam: a hét minden napján, egészen éjfélig, de volt, hogy tovább is. Emellett nem lehetett volna ideális családi életünk. Elkezdtünk tehát azon gondolkodni, hol élhetnénk jobban Európában. Mivel Bandi egy holland cégnél dolgozott, Amszterdamot néztük ki magunknak. De a cég máshogy képzelte, és Bandit Budapestre helyezte. Így kerültünk vissza 2006-ban.

maki4

IV. EZRA     Amikor megérkeztünk, minden barátunk értetlenkedett: ‘Miért jöttetek vissza? Hülyék vagytok? Menjetek innen azonnal!’ Mi meg azt mondtuk: ‘Nem lehet, itt van velünk a kutya is, nem rángathatjuk.’ Aztán beindítottam a Makifoodot. Nem a főzőiskolát, hanem először csak a szolgáltatást. Ebédet szállítottam megrendelésre. A megrendelőim között volt cukorbeteg, gluténérzékeny, tejcukorérzékeny, és akadt, aki csak fogyókúrázott. A szállítás nehezebb volt, mint a főzés. Próbáltam biciklivel, de feltekerni a Rózsadomb tetejére nem tudtam, kocsival pedig nem érte meg. Aztán az egyik ügyfelem megkérdezte: ‘Olyan finom volt ez az ebéd! Megtanítanád, hogy kell csinálni?’ Így kezdődött a főzőiskola. Először csak a baráti körben tanítottam, hétvégénként. Kölcsönkaptam egy konyhát, aztán amikor elköltöztünk, már úgy alakítottuk ki a lakást, hogy a konyha elég nagy legyen akár tíz embernek is. Szombat reggel kijártunk Bandival a piacra biciklivel, és bevásároltuk az alapanyagokat. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy a lakásunk tele lett idegenekkel. És már nemcsak szombat délelőtt van kurzus, hanem péntek este, szombat délután, és néha vasárnap is.

Amikor megszületett Ezra, fel kellett vennem más oktatót is, de még így is nehéz volt együtt csinálni a kettőt. Hétvégén mintha száműzöttek, vagy hajléktalanok lettünk volna. Nem mehettünk haza, mert ott folyt az oktatás. Nyáron még nem volt baj, mert sokáig kint maradtunk a parkban. De télen nem volt kinél meghúzódnunk, hiszen vasárnap este ki akar sokáig vendégeket? Róttuk az utcákat a babakocsival, ami hidegben már nem volt kellemes. El kellett döntenünk, hogy mi költözünk-e el, vagy a főzőiskola. Végül az iskola kiköltözött a lakásunkból. Szerintem családalapításra Magyarország csodálatos hely. Rengeteg a program, szinte ingyen. Múlt héten a káptalantóti piacon jártunk, még ott is gondolnak a gyerekekre. Japánban sokkal kevesebb a program, és az is mind drága.

Nem a magyar nyelvet volt nehéz elsajátítani, hanem azt volt nehéz megszokni, hogy itt sokkal rámenősebbek az emberek. Harcolni kell. Ki kell állni magadért. Határozottan kell mondani, mit akarsz és mit nem. Mi, japánok ebben nagyon mások vagyunk.

maki5

V. FŐZÉS, ÉTKEZÉS     Vegetáriánus voltam négy évig, de nem túl komolyan, inkább kíváncsiságból próbáltam ki. Otthon nem ettem húst, de ha elmentünk vendégségbe és elfelejtettem szólni, hogy nem eszem húst, akkor megettem, amit elém tettek. Akkor hagytam abba az egészet, amikor a Natural Gourmet-ra jártam New Yorkban. Rájöttem, hogy a jó minőségű hús egészséges. Persze most sem vagyok nagy húsevő, főleg nem a magyaros húsfogyasztáshoz képest. Néha azért előfordul, hogy pörköltöt eszem, de ritkán.

Amikor terhes voltam, mindent ettem, Japánban még szusit is. A szülés előtt pár héttel pedig idejött az édesanyám, és hozott magával néhány tipikus japán ételt: halakat, szárított zöldségeket. Ami Japánból legjobban hiányzik, az a rizs. Itt nem olyan az állaga, mint otthon, és Japánban többféle rizs is létezik. Hiányoznak a tenger gyümölcsei is. A reggeli nálunk majdnem mindig japán étkezés: rizs, leves, grillezett hal. Vagy ha nem, akkor zabkása és gyümölcs. Édességet nem veszek. De ha Ezrát valaki megkínálja Túró Rudival, megengedem, hogy megkóstolja. Nem akarom tiltani, mert akkor még jobban fog rá áhítozni. A csokival is így vagyok. Hétvégén, vendégségben lehet, de itthon nem tartunk. Az oviban úgyis minden nap van édesség.

Ezra szerencsére mindenevő, imádja a salátát is. Egyedül a gombát hagyja ott, de csak azért, mert valaki az oviban felvilágosította, hogy vannak mérges gombák is. Azóta minden gombától tart. Nem akarom tudni, mit adnak neki az óvodában. Úgysincs rá hatásom. Jobb nem tudni. Egyébként azt gondolom: persze, fontos, hogy mit eszünk, de még fontosabb, hogy hogyan étkezünk. Milyen társaságban, milyen tempóban. Lehet az étel szuperbio is, ha rohanás közben kapjuk be, nem ér semmit. Ha Ezra az ovival kirándulni megy, én japán uzsonnát csomagolok neki. Még sosem szólt, hogy mást akar. A gyerekeknek is tetszik. Amikor látogatóba jönnek, mindig kérdezik: “Szusi lesz?” Azt is mondták már nekem: “Nekem is japán feleségem lesz!” A gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek.

 

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Köszönjük hozzászólását.